Egy Recce kis csapatos küldetés története: Operation Abduct 1 & 2, II. rész

Operation Abduct 2

A legfelsőbb vezetés a Reccé-k képességét látván úgy döntött, hogy az ellenséges légirő megbénítása megéri a kockázatot, így a 5.4 Recce zöld utat kapott a Lubango-i repülőtéren állomásozó gépek szabotálására. Ez lett az első akció a kettőből, ami ezen reptér ellen irányult. Összesen 56 repülőgép volt a bázison, a kubai és NSZK pilóták által repült gépek az egyik végében, az angolai légierő gépei a másikon. A gépek egy része földsáncokból emelt fedezékekben, a többi a kifutópályán volt tárolva. Két kubai zászlóalj, és az angolai hadsereg és légierő egységeinek sokasága biztosította Lubango-t és környékét, a reptér és a gépek biztonságáért pedig egy ejtőernyős század felelt. A területről az utolsó légi felvételek még 1975-re datálódtak, a SADF a Savannah Hadműveletének idejéből, a térképek pedig még régebbről, a hatvanas évekből maradtak, így egy ilyen érzékeny hadművelethez közel sem voltak elegendőek. A terv szerint a repülőgépek mindkét csoportját szabotálni kellett, így két kétfős csapatra volt szükség a kivitelezéshez. -ezidőtájt a SAAF már képes volt széleskörű éjszakai tevékenységre, így a csapatokat sötétedés után is ki tudták tenni közelebb a célponthoz (ezúttal az UNITA nem biztosította a területet).

Kubai MiG-23ML Angolában

Az 5.4 RC Ondangwa-ban felállította műveleti főhadiszállását, és a szokásos utolsó előkészületek után két Puma fedélzetén útnak indultak.Két hét alatt értek a reptér látótávolságába. Az akció előtti éjszakát végig menetelték egy alkalmas helyt keresvén nappalra. Hajnalban derült ki, hogy a terület sűrűn lakott, bár a légi felderítés fotói lakatlannak mutatták, elvétve sűrű bozótosokkal. A Reccé-k ismét hosszú napnak néztek elébe. Az első napsugaraknál Diedericksék megláttak egy helybélit, aki feléjük tartott. A falusi a felderítők mögött elterülő termőföldjére tartott, és egyenesen belesétált a másik csapatba. Egyértelmű lett, hogy a katonákat felfedezték, és ami még súlyosbította a helyzetet, hogy az ellenség előtt állt az egész nap, hogy üldözze őket. Emiatt a Reccé-k kivették a málhájukból a robbanóanyagot, aktiválták az időzítőket, és sürgősen elhagyták a terület, ami a gyors reagálásuknak köszönhetően minden probléma nélkül ment.

A második kísérlet

Diedericks biztos volt benne, hogy egy még kisebb csapat nagyobb eséllyel indulna, és erősen próbálta meggyőzni a feletteseit, hogy meg kell próbálni ismét a repülőgépek megsemmisítését. A terv végül elfogadásra került, így megkezdték a felkészülést az újabb akcióra. Diedericks mellé Koos Stadler és José da Costa (utóbbi fekete katona) került a küldetést végrehajtó csapatba. Stadler és Diedericks volt kijelölve arra, hogy a reptérre behatoljon, miközben José egy hátrébb található ponton várja őket. Kezdettől fogva úgy szólt a terv, hogy a reptéren tartózkodó gépek két csoportjából csak az egyikre fognak koncentrálni, és a hírszerzői jelentések alapján az angolai gépek jobban voltak őrizve, mint a kubaiak. A korábbi, sikertelen akció és a Menongue-i reptér bombázása riasztotta az ellenséget, így minden egyes gépet két-két katona őrzött. A hírszerzők szerint az őrök a gépek alatt szoktak aludni éjszakánként, de ez utóbbi információt a Reccé-k nem vették figyelembe, mert megerősítést nem kaptak rá.

Kubai katonák és egy MiG-23

Mivel a hadművelet, ha sikerrel jár, hatalmas előnyhöz juttatja a dél-afrikai erőket, a kommandósok a hoedspruit-t reptérre lettek átszállítva, hogy a művelet utolsó fázisát ott gyakorolják. A célpont a lehető legélethűbben volt szimulálva, még arra is figyeltek, hogy a Hold állása is ugyanaz legyen, mint az akció napján. Cheetah gépek voltak a MiG-23-asok dublőrei, és az őröket az 5.4 RC tagjai alkották.Több mint két hétig készültek fel minden eshetőségre, és a lopakodást is tökélyre emelték. A felszerelés kiválasztása is igen nagy gondossággal történt, a ruházat például többször is cserélve lett, míg a típusával és rejtő mintázatával teljes mértékben elégedettek lettek.A terv szerint a lehető legkevesebb szükséges felszerelés mellett a lehető legtöbb robbanóanyagot kellett magukkal vinniük. A fegyverzet 1-1 AK-47 gépkarabélyból állt, és mindenki vitt magával egy hangtompítós pisztolyt is. Különleges kialakítású hátizsákok lettek kialakítva, melyekből úgy is elérhetővé vált a fejenként 14db robbanótöltet, hogy nem kellett levenniük azokat. Maguk a töltetek fél kilósak voltak, és az elektronikus gyutacsnak a funkciói között volt olyan, ami a töltet eltávolításakor vagy megbolygatásakor léptek működésbe. A töltet nagy részben Torpex-ből állt, aminek magas alumíniumtartalma magas gyúlékonyságot eredményezett, így ezeket a vadászgépek szárnyaiban található üzemanyagtartályokra rögzítve pokoli hatást fejthettek ki, felrobbantva a közelben álló gépeket is. A megfelelő rögzítéshez speciális pillanatragasztót vittek magukkal.

A főpróbán néhány magas rangú felderítő tiszt a Különleges Erők Főhadiszállásáról vállalta, hogy eljátssza az őrök szerepét, míg Diedericks-ék végrehajtják a feladatot. A próba tökéletesen sikerült, jó eséllyel nézhettek a valós bevetés elé: a két Recce kivétel nélkül észrevétlenül közelítette meg a gépeket, gyakran az őröktől csak pár méterre elhaladva a csupasz kifutón. Ezek után elvégezték az utolsó simításokat az előkészületen, és áttelepültek Ondangwá-ba, ahol a támogató személyzet már két hete felállította a taktikai központot ahonnan az akciót irányítani fogják, és felkészült a hadműveletre. A hadműveletig hátralévő időt a felderítők a köztük és a helikopteres személyzet közti kapcsolat csiszolására használták. Akció előtt közös istentiszteletre került sor, beleértve a szentáldozást is. A repülés első szakasza Okongwati-ig tartott, ahol a gépeket feltöltötték, és vártak a naplementére. Amint a sötétség beállt, John Church parancsnok és személyzete az éjjellátóiknak köszönhetően biztos kézzel vezette a Pumákat át a kietlen völgyeken. A Reccé-knek ez új élmény volt, de bíztak a pilótákban, akikkel már korábban is dolgoztak együtt. Csak a kijelölt landolási zónán derült ki, hogy nincs hely azt kivitelezni, így a korábban begyakorolt, kötélen ereszkedéssel hagyták el a katonák a gépet. Eme mutatvány kicsit veszélyes volt, mivel mindez sziklás terepen történt, a vaksötétben. Szerencsére senki nem sérült meg, viszont az egyik speciális hátizsák tönkrement, ami problémássá tette a jövőben a töltetek szállítását. Végül Stadler egy kisebb hátizsákra váltott,  két társa pedig elosztotta egymás között a maradék ennivalót és vizet.

b-j.: André Diedericks, Koos Stadler, José da Costa

Ahogy a gépek hangja elhalt, a katonák elkezdtek keresni egy megfelelő rejtekhelyet a tartalék készletek és ellátmány elhelyezéséhez, majd a következő napot a készletek felhalmozására fordították. Az alattuk lévő völgyben volt egy kis falu, amit körültekintően megfigyeltek, hátha valaki a helyiek közülük megrémült a Pumák hangjától. Amint kiderült, hogy aggodalmuk alaptalan volt, felkészültek a menetelésre Lubango felé. Koos Stadler igen jó tájékozódó képességgel volt megáldva, így a többiek rábízták a vezetést. A csapat megállapodott, hogy a könnyebb utat választják, így nagyrészt utakon és ösvényeken haladtak, kiváltképp éjfél után. Ha esetleg valakibe beleszaladtak, akkor a lehető leggyorsabban megszakították a kapcsolatot, és sietve továbbálltak. A beszivárgás terv szerint ment, és egy hét múlva a reptér látótávolságba került. Ekkor a következő problémával találták magukat szemben: a helyi lakosság és a nagyszámú ellenséges katonák a környező növényzetet szinte teljesen kivágták tüzelőanyagnak, így nagyon nehezen találtak megfelelő megfigyelési pontot. A beszivárgás alatt kaptak egy rádióüzenetet is, hogy az ellenség tisztában van a jelenlétükkel, és riadóztatták a Lubango-ban állomásozó összes egységet. Alapos megfontolás után viszont a három recce úgy vélte, hogy mégsem vették őket észre, és nem hagytak hátra semmilyen nyomot. Miután az őskori légi fotók alapján sikerült elérniük azt a területet, ahol a végleges megfigyelő pontot szándékoztak felállítani, megkezdték a célterületre behatolás megtervezésének utolsó fázisát. Amivel szembesültek a helyszínen, az pont az ellenkezője volt annak, amit reméltek: néhány szórványos fán és gyér füves területen kívül szinte semmi aljnövényzet nem volt a célig, mivel mindent felhasználtak a környéken faszén gyártás miatt. A felderítők kihozták a legtöbbet, amit tudtak a helyzetből, és álcázták magukat, majd felkészültek a hosszú nappalra. Diedericks egy alacsony fa odvában helyezkedett el, míg a másik kettő annyira mozdulatlanul, amennyire lehetséges, lehasalt alatta. A közeli járművek és lakosság zaját hallva jól tudták, hogy nincsenek egyedül. Diedericks teleobjektívvel készített néhány felvételt a reptérről, de a következő percben észrevettek néhány feléjük közeledő helyi asszonyt, akik tűzifát gyűjteni voltak. Egyre közelebb értek hozzájuk, és végül egyikük észrevette José-t. Stadler annyira észrevétlen volt, hogy sem őt, sem Diederickset az odúban nem vették észre. Da Costa, aki hadnagyi FAPLA egyenruhát viselt, higgadtan szólt a nőhöz, aki viszont valamiért megrémült, és kiabálva elszaladt.  Miután a nők eltűntek a távolban, értélelték helyzetüket, és arra jutottak, hogy az asszony nem számított arrafelé katonára, és remélhetőleg nem idegenként azonosította a fekete katonát (José da Costa Angolából származott), mivel abban biztosak voltak, hogy a nő nem először találkozott katonákkal. Döntést hoztak, hogy arrébb kell vonuljanak, és egy alternatív helyről kell szemmel tartaniuk a környéket. Arról sem voltak illúzióik, hogy a nap további részében akár a lehető legkevesebbet is mozoghassanak, de a felderítők számára a mozdulatlan várakozás egyáltalán nem volt szokatlan. Ha esetleg mégis felfedezné őket az ellenség, akkor ezerszer begyakorolt technikáik voltak az elszakadásra, de a fegyverzetük szánalmasan kevésnek bizonyulhat, ha a FAPLA beveti ellenük a nehezebb fegyvereit.

A Reccé-k tájékoztatták a főhadiszállásukat a helyzetről, és arról is, hogy egy nappal korábban, még aznap éjszaka behatolnak a reptérre, mivel minél tovább maradnak a területen, annál nagyobb a lebukás kockázata. Korábbi tapasztalatikból tudták, hogy péntek lévén az őrszemek kevésbé figyelmesek, mert a hétvégi partik ekkor kezdődnek. Diedericks Stadlerrel az oldalán nagyobb kockázatot is mert vállalni, ezeket indulás előtt, délután át is beszélték hármasban. A nagyobb veszély vállalására azért is szükség volt, mert nem maradhattak a területen egy éjszakánál tovább. A kezdeményezés az ő oldalukon volt, mivel az angolaiak csak hatalmas mázlival fedezhették volna fel őket, nappal pedig már a reptértől messzire lesznek, ha minden jól alakul. Előző akcióik során azt is megtudták, hogy a frontvonaltól ennyire távol az ellenséges katonák nem csőre töltött fegyverrel járőröznek, így az első lövést ők adhatják le. Sőt, abban is meglehetősen biztosak voltak, hogy ha egy angolai katona véletlen mégis beléjük botlana éjszaka, első dolga nem az lesz, hogy csőre töltse fegyverét, és lőjön, mert akár saját bajtársa is lehetne, akivel összefutott. Mindenesetre nagyon fontos volt, hogy minden esetleges kérdésre válaszoljanak, akár van értelme, akár nincs, és a részeg katona eljátszása is jó választás lehet, mivel ilyenek gyakran előfordultak éjszakánként a katonai objektumok környékén. Az aranyszabály az volt, hogy a lehető leggyorsabban el kell távolodni az ellenségtől, és a személyes kontaktot mindenképp kerülni kell, mivel álcázás miatt kesztyűt viseltek, és kézfogásnál ebből könnyen adódhattak volna gondok.

Naplementekor elindultak, és az utolsó napsugaraknál a lehető legtávolabb kerültek a hegytől, ahol addig megbújtak. Mivel ösvényeket használtak, jól haladtak, és amikor a sötétség leszállt, egy barázdában bújtak meg, közel egy nagyobb ellenséges csoportosuláshoz. Fesztiválhangulatról árulkodó zenefoszlányokat hallottak, és megelégedve a helyzettel egy vasútvonalon haladtak tovább, mivel ezzel értékes időt takarítottak meg, amit a célterületen használhatnak majd fel. Ekkor belebotlottak pár katonába, de Stadler elmotyogott pár összefüggéstelen szót, és gyorsan továbbmentek. Amikor elérték a területet körbeölelő kerítést, kis ideig megfigyelést tartottak, hátha észrevesznek valami ismétlődést a járőrök útvonalában, de csak egyetlenegy őrjárat haladt el előttük. Ezen felbuzdulva Stadler vágott egy lyukat a kerítés aljába, és a két recce végre bejutott a reptérre. A kifutópálya és földsáncfedezékek helyzetéből kiindulva pontosan tudták, hol vannak, é elindultak a legközelebbi fedezék felé. Teljes csöndben haladtak, figyelve minden árulkodó neszre. Nagyobb zajt hallottak egy tőlük nem messze lévő raktárépületből, ezért közelebb mentek, és megbújtak a kifutó mellett lévő alacsony fűben. A sötétben nem sokkal maguk előtt felismerték egy MiG-21-es sziluettjét. Diedericks biztosított, amíg Stadler elővett egy töltetet a zsákjából. Ekkor egy közeledő járművet hallottak, ami a reptér kerítése mellett körbefutó úton haladt, és keresőlámpával világítva vizsgálta a környéket. Stadler jelezte hogy készen áll az első töltet elhelyezésére, ezért kúszva megindultak a MiG-21-es felé. Épp felálltak volna, hogy elhelyezzék a robbanóanyagot, amikor egy őrszem megszólította őket, aki a gép alatt tartózkodott, majd két AK-47-es csőre töltésének hangja csattant. Stadler motyogott valamit, mintha részeg lenne, megfordult, majd legörnyedt a közeli füves területen. A két őrszem hallhatóan nem volt biztos abban, hogy mi történt, mivel tanakodni kezdtek. A két felderítő kicsit hátrébb húzódott megbeszélni a folytatást. A visszavonulás mellett döntöttek, mert hamarosan várható volt, hogy a két őr riadóztatni fogja ja a társaikat. Stadler nyílegyenesen a kerítésbe vágott lyukhoz vezette kettejüket, és miután a kerítésen kívül voltak, kicsit kivártak, és füleltek, hogy mi történik a reptéren. Ezután ismét a vasútvonalon -ami jótékonyan elfedte nyomaikat- tartottak visszafelé a hegyhez.

A kora reggeli órákban visszatérvén a hegyhez, találkoztak da Costá-val, és folytatták útjukat napkeltéig, amikor rejtekhelyet készítettek a nappali órákra. Naplemente után haladtak tovább a kiemelési pont felé, és mivel kevés súlyt cipeltek, hat kilométert tudtak megtenni éjszakánként. Pár nap alatt elérték a landolási zónát, és várták a helikoptereket. Visszaérkezéskor a főhadiszállásra történt egy sajnálatos baleset, egy társuk, aki az egyik helikopteren jött eléjük, rosszul mérte fel a helikopter sebességét, és mikor kiszállt a gépből, a helikopter kereke alá került. Sürgősségi műtétet kellett rajta végrehajtani, majd Pretoriába szállították, a hadi kórházba. Pár hónap múlva a felderítő felépült, és visszatért az egységhez.

Stratégiai szempontból az Abduct hadművelet nem volt sikeres, a résztvevők mégis elégedettek voltak azzal, amit végbevittek, mert minden tőlük telhetőt megtettek, és nem mellesleg végleg bebizonyították,  hogy a kis csapatos felderítők mire képesek.

Stadler és Diedericks (megj.: Stadler a magyar gyártmányú
AMD-65-ös gépkarabélyt tartja a kezében.)

Da Costa és Diedericks

A történet André Diedericks ezredes (HCS, HC, SM, MMM) Journey without boundaries c. önéletrajzi könyvén alapul.