Von Rosen gróf és a Biafrai Bébik

Carl Gustaf von Rosen gróf és a Biafrai Bébik története egyike a számtalan legendáknak, amik a repülősök között keringenek, de mivel von Rosen nem a II. világháborúban lett híres, így történetét kevesebben ismerik, pedig bátorsága, humánussága, elkötelezettsége a legnagyobbak közé emeli.

Carl Gustaf von Rosen gróf és az egyik Biafrai Bébi

A kezdetek

Von Rosen svéd nemesi családban született 1909. augusztus 19-én, Helgesta városában. Apja a svéd felfedező, Eric von Rosen volt, akinek testvére Carin, Hermann Göring felesége volt. Nem meglepő módon a család a náci ideológiával szimpatizált, sőt, a svéd Nemetiszocialista Párt kulcsfigurái voltak. Apja, Eric von Rosen még egy dologról híres: a finn légierő legelső repülőgépét, egy Morane-Saulnier Parasol/Thulin D-t ő adományozta még 1910-ben, és mivel a család szerencseszimbóluma a svasztika volt, így erre a gépre is fel lett festve, fehér alapon kék színnel, amit a Finn Légierő a háború végéig felségjelzésként használt. (Ebből a történetből is kiviláglik, hogy a finnek felségjelzésének semmi küze nem volt a nácik horogkeresztjéhez, mivel már évekkel előbb használták.) Eric a családja bánatára nem szimpatizált rokonai eszméivel, így ő lett a "fekete bárány" a családban, ennek ellenére magától Göringtől tanult meg repülni, repülővizsgáját 1929-ben tette le.

A II. világháborúban

Etiópia 1935-ös olasz megszállása után a Vöröskereszt megbízásából légihíd kiépítésében segédkezett, gyakran a visszaúton magával vitte a sebesülteket, nem egyszer ellenséges tűzben. Az egyik ilyen küldetés alatt az olaszok mustárgáz támadásában ő maga is megsérült. Az etiópiai harcok után a KLM-hez került. A II. világháború kitörése után a Finn Légierő kötelékében Bristol Bleinheim gépen repült, de elégedetlen volt a gép teljesítményével, így kölcsönt vett fel, amiből vásárolt három repülőgépet, melyeket aztán odaadományozott a Finn Légierőnek. Ezek két Koolhoven F.K.52 felderítőgép mellett egy a KLM-től vásárolt, bombázásra átalakított Douglas DC-2 szállítógép voltak, utóbbi vezetésére önkéntesként vállalkozott, de később nem repült vele, csak Finnországig. Hollandia megszállása után Londonba került, ahol a RAF önkénteseként kívánt harcolni, de a Göringhez kapcsolódó rokoni szálak miatt elutasították. Így ismét a KLM-nél vállalt munkát, a London-Lisszabon menetrend szerinti járaton, ami elég veszélyesnek számított. Időközben holland felesége csatlakozott a nő szülőhazájában működő ellenállási mozgalomhoz, ahol sajnálatos módon életét vesztette.

Az ENSZ szolgálatában

A háború után ismét Afrikába vetette a sors, a frissen felszabadított, és független Etiópiába, ahol az ország újonnan alakuló légierőjének pilótáit oktatta. 1953-ban honfitársa, Dag Hammarskjöld lett az ENSZ főtitkára, akinek személyi pilótája lett. Sajnos a főtitkár repülőgép szerencsétlenségben hunyt el 1961-ben, Kongóban, pont amikor von Rosen betegség miatt nem tudott repülni.

A nigériai polgárháború

1967-ben Biafra függetlenedni akart Nigériától, ami véres polgárháborúhoz vezetett, a nigériai kormány pedig gazdasági szankciókat léptetett életbe, aminek hatására éhínség tört ki a fiatal államban, naponta 3-5000 ember halt meg, főleg gyermekek. Amikor von Rosen meglátta az éhségtől felpuffadt hasú gyerekekről készített képeket, cselekvésre szánta el magát, segélyszállítmányokat juttatott el az országba. A helyszínre érve látta, amint a szovjetek támogatta Nigériai Légierő civil falukat bombáz le. Ekkor valami komolyabb terv született meg a gróf fejében, amivel keményen oda akart vágni a nigériaiaknak. Hazatért Svédországba, és vásárolt öt Saab Malmö MFI-9B gyakorlógépet. Von Rosen a francia titkosszolgálat segítségével Franciaországban átalakíttatta a gépeket oly módon, hogy géppuskákat, illetve a szárnyak alatt francia gyártmányú MATRA SNEB 68mm-es rakétát befogadó konténereket szállíthasson. Majd Gabonba repülvén az eredeti fehér festésük helyett zöld rejtőszínt kaptak. Érdekességképp megjegyzendő, hogy erre a célra Volkswagen autófestéket használtak. 

A 6db rakéta befogadására alkalmas MATRA SNEB konténer...

...és a 68mm-es irányítatlan rakéta.

A felső képen még az eredeti, de már rakétákkal
felszerelt fehér alapszínű, míg alul a zöldre festett Bébi.

Két honfitársával, egy kanadaival és két helyi pilótával (egyikük a Biafrai Légierő vezetője volt) kiegészülve von Rosen harcba szállt a Biafrai Bébiknek elkeresztelt apró repülőgépekkel a lényegesen erősebb Nigériai Légierővel. A kanadai pilóta Lynn Garrison volt, aki 17 évesen a RCAF legfiatalabb pilótája lett, később a CIA megbízásából zsoldosként repült több konfliktusban, ahol az Árnyék fedőnevet kapta, és háborús filmek repülős jeleneteiben is közreműködött. 

Lynn Garrison egy P-51 Mustang...

...és egy F4U Corsair pilótafülkéjében.

Az első akciójukra 1969. május 22-én került sor, amikor az ellenséges légierő gépeit támadták Port Harcour-ban, taktikájuknak köszönhetően teljes sikerrel. Az ezt követő három hónap alatt megsemmisítettek 4db MiG17-es vadászgépet, egy deHavilland Heron utasszállítót, két Canberra és három Il-28-as bombázót, mely a nigériai bombázóflotta kb. fele volt. mindegyik gépet a földön lőtték ki, a NAF bázisain. Emellett közel 300 bevetés alatt támadtak járműkonvojokat, ellenséges csapatösszevonásokat, folyami naszádokat, egy esetben pedig egy erőművet, aminek kijavítása fél évbe telt.

Taktikájuk a gépeik tulajdonságaival összhangban a gerillaegységek támadásaihoz hasonlított. Teljes rádiócsöndben, hajnalban vagy alkonyatkor a fák lombkoronájának magasságában érkeztek, a lassú sebességüknek köszönhetően rendkívül pontosan kilőtték rakétáikat, és távoztak, mielőtt az ellenség felocsúdhatott volna. Természetesen a légvédelem lőtt rájuk, de köszönhetően a gépek kis méretének, nagyon ritkán tudtak találatot elérni.

Később a NAF megerősödött, és megtorlásképp egy MiG-17-es vadászuk lelőtt egy svéd felségjelzésű, a Vöröskeresztnek szállító DC-7-es szállítógépet, melynek négyfős személyzete életét vesztette. Von Rosen látván, hogy akcióikkal nem tudnak igazán komoly kárt tenni az ellenségben, július végén hazatért Svédországba egy vizsgálatra, de augusztusban visszatért, hogy kiképezze az utódait a biafrai légierőnél. 1969. szeptemberében 5db orth American T6G Texan repülőgépet szereztek, amiből októberben négy meg is érkezett. Ezek jóval nagyobb kapacitásúak voltak a Saab gépekhez képest. Három hónapig repültek ezeken a gépeken zsoldosok, akik a portugál légierőnél szolgáltak korábban, míg 1970. január 15-én a háború befejeződött.

Von Rosen, a pilóták, és a Biafrai Bébik

Ismét Etiópia

1974-ben von Rosen amellett, hogy a Transair kereskedelmi járatain repült, humanitárius repüléseket is végzett Etiópiában, ahol éhínség tombolt. Később elhagyta állását, és saját gépén, egy Saab MFI-17 Supporter gépen vitte a segélyeket. 1977. júliusában tört ki a háború Szomália és Etiópia között, az Ogaden-nek nevezett területért, von Rosen természetesen ez idő alatt is segélyeket szállított. 1977. július 13-án, Gode-ben tartózkodott, amikor szomáliai gerillák támadták meg a helységet. Sajnálatos módon a bátor pilóta is az áldozatok között volt, Addis Abebában temették el.

Carl Gustaf von Rosen (1909-1977)

Amiért nem jár kitüntetés...

1980. augusztus 9-én kezdődött a 32. zászlóalj Chaka hadművelete, melyben az Alpha és Echo századok vettek részt. A hadművelet keretén belül a zászlóalj saját felderítő szárnyának egy négyfős osztaga Willem Ratte vezetésével azt a feladatot kapta, hogy derítse fel egy kb. 300 fős SWAPO tábor pontos elhelyezkedését Chiede közelében.  Rattén kívül egy fehér, a másodparancsnok Piet van Eeden őrmester, és két fekete, Pedro Cosomo, aki egyszemélyben volt rádiós és szanitéc, valamint Filipe Shapata alkotta a csapatot. Shapata nem mellékesen a környéken nőtt fel, ezért helyismerete nagy könnyebbséget jelentett a művelet szempontjából, viszont nem sokkal az akció előtt még az angolai hadseregben szolgált, elfogása után állt át, és harcolt a Három-ketteseknél. Elmondása szerint éltek rokonai a területen, akik valószínűleg segíthetnek a bázis pontos helyének meghatározásában. Ratte nem bízott meg még teljesen benne, mivel csak pár hónapja volt velük. 

Az osztagot szokás szerint egy Puma helikopter tette ki a célkörzetben, és két éjszakai gyaloglás után sikerült rátalálniuk Shapata sógorára, aki elmondta nekik, hogy merre találják a bázist, sőt azt is felajánlotta, hogy elkíséri őket, csak néhány holmiját előbb összeszedi. Valójában riasztotta az ellenséget, akik kapva kaptak az alkalmon, hogy a rettegett 32-esek felderítőit elkaphatják. A felderítők mikor tudták, hogy elárulták őket, elindultak a feltételezett bázis irányába, és valóban hamar ráakadtak a SWAPO harcosok nyomaira. Mivel nem rendelkeztek megfelelő takarással, egy termeszvár és néhány ritkás bokor közelében rejtőztek el. Délelőtt két SWAPO-katona haladt el nem több, mint 20m-re tőlük, akik őket keresték, erről morzeadást adtak le a főhadiszállásnak, miszerint nagy valószínűséggel nem fedezték fel őket. Mivel világos nappal egy ellenséges bázis közepén lapultak, elővigyázatosságból nem mozoghattak el a búvóhelyükről, valójában, ha akartak volna, se állhattak volna odébb. Ellentétben azzal, amit gondoltak, a két katona meglátta őket, és késő délután kb. 100 társukkal együtt tértek vissza. Ekkor adták le a Q betű morzejelét rádión, ami a Puma mellett gunship helikopterek támogatását is kérte, csakhogy azoknak legalább 20 perc kellett, míg a célterület fölé érnek.

Ezalatt a kis csapat már tűzharcban állt az ellenséggel, melynek elején Ratte máris csúnyán megsérült a karján. Mikor ezt a többiek meglátták, oldalra húzódtak, hogy eltereljék a figyelmet sérült parancsnokukról. Az intenzív tűzharcban Filipe és Pedro kifogytak a lőszerből, és jobbnak látták elmenekülni a harcból. Eközben Willem egyedül, csak a jobb karját használva tüzelésre, próbálta visszatartani a gerillákat, de hamarosan elvesztette eszméletét a vérveszteségtől. Miután a két fekete katona elrohant a határ felé, van Eeden visszatért Rattéhoz, és üvöltve kért a rádión helikopteres támogatást. A támadók még ekkor sem tudták pontosan, hogy hol van a két ember megbújva, de vonalba fejlődve feléjük közeledtek, a két felderítőnek csak percei voltak hátra, és csak egyetlen dologban bízhattak a felmentés megérkezéséig. A felderítő csapatoknál bevált szokás volt a nappali pihenőhelyüket körbevenni Claymore aknákkal, van Eeden is csak arra várt, hogy az első pár SWAPO-harcos beérjen az aknák zónájába, majd működése hozta, miután egyikőjük közvetlen az első Claymore-hoz ért. A szerencsétlent szó szerint félbevágta a többtucatnyi csapágygolyó, és a közelben lévő közül is többen megsérültek. Ezután van Eeden még jónéhány aknát felrobbantott, ami kisebb zavart okozott az ellenség soraiban, de mire összeszedték magukat, és újra megindultak volna, odaértek az Alouette-k, amelynek gépágyúkezelői céllövöldében érezhették magukat, 16 gerillát ártalmatlanítottak, amíg a Puma csapatszállító, fedélzetén erősítésként egy másik recce egységgel megérkezett, és a két felderítőt kimenekítette.

A SWAPO területre egy nappal később megérkezett az Alpha és az Echo század, Gunship helikopterek és Impala csatarepülőgépek támogatásával. Sajnálatos módon a földi egységeket rossz helyen tették ki, így az ellenség nagy részének sikerült elmenekülnie.

Willem Ratte egy évig élt összeszegecselt karral, de később visszatért az egységhez. 

Pedro Cosomo és Filipe Shapata két nappal a történtek után sikeresen visszajutott a zászlóaljhoz, ahol lincselés közeli hangulat fogadta őket gyávaságukért, amiért társaikat magukra hagyták. Mint később bebizonyosodott, Shapatának nem volt köze sógora árulásához, és később családját egy rejtett akció keretén belül kimenekítették Angolából.

Piet van Eeden nem kapott semmilyen kitüntetést hősies helytállásáért, a 32-esek akkori parancsnoka, Deon Ferreira és Willem Ratte is úgy gondolta, hogy ez a legkevesebb, amit a legendás egység tagjainak teljesíteni kell. Évekkel később Ratte beismerte, hogy tévedett, amiért nem terjesztette fel semmire van Eeden-t, aki valójában bőven kiérdemelte volna a SADF legmagasabb kitüntetését, a Honoris Crux-ot.

A háború érzései

"Bárkinek, aki úgy hiszi, hogy ez a háború egy idillikus, mérsékelt konfliktus volt egy távoli afrikai földön, elmesélhetem az ellenkezőjét.

Ismered az édes, rezes szagát a vérnek? Olyan szag, amit soha nem feledsz el. Az emberi lények vére más, mint a többi teremtményé: a lélek szaga. Olyan szag, amit ha egyszer megérzel, soha nem feledsz el.

Ismered az emberi belek szagát, miután valaki darabokra szakadt?

És hogy milyen gyorsan érkeznek rá a kékes döglegyek?

Láttad, milyen pusztításra képes egy Browning? A roncsolás, amit egy .50-es vagy egy 20mm-es tesz az emberi testtel, nehezen leírható. Kettészakítja azt.

Tudod, hogy néz ki egy férfi, miután egy ilyen lövedék leszakította a fejét? Sok fejet összeszedtünk. Szörnyű munka volt.

A géppuskalőszer és a dízelolaj szaga, a fegyverolajé. A fejadagok szaga: csirke biryani, húsgombócok szószban a konzervdobozból kanalazva, miután meg lett melegítve az afrikai keményfából rakott tűzön.

Az érzés, amit az adrenalin szabadít fel. Tudod, hogy milyen, amikor egy félelmet nem ismerő ember megsebesül egy aknától? Még a legbátrabbak is rosszul viselik.

Tudod, milyen érzés tovább élni, miután egy RPG-lövedék megölte a melletted lévő barátod?

A hallás érzékelése: a zaj, amit a géppuskák adnak ki, a Casspir motorok dohogása, és a Mercedesek vúú-húú-húú-ja. A fecsegés a rádióban akció közben elhomályosul a helikopterek csattogásától.

Megtapasztaltad valaha a finom port a bőrödön, amit a Casspir hatalmas kerekei kavarnak a száraz homokból?

Az égető izzadság a szemedben egy forró afrikai nyári délutánon?"

Részlet Sisingi Kamongo: Shadows in the sand c. önéletrajzi írásából.

Kamongo fekete nyomkövető volt a Koevoet/SWAPOLCOIN állományában, több, mint három évig harcolt, többször megsebesült, végül egy taposóakna okozta sebesülés miatt leszerelték, később ettől a sérüléstől deréktől lefelé lebénult. Az első olyan Koevoet-ról szóló könyv szerzője, amit nem fehér szerző írt.

Egy Recce kis csapatos küldetés története: Operation Abduct 1 & 2, II. rész

Operation Abduct 2

A legfelsőbb vezetés a Reccé-k képességét látván úgy döntött, hogy az ellenséges légirő megbénítása megéri a kockázatot, így a 5.4 Recce zöld utat kapott a Lubango-i repülőtéren állomásozó gépek szabotálására. Ez lett az első akció a kettőből, ami ezen reptér ellen irányult. Összesen 56 repülőgép volt a bázison, a kubai és NSZK pilóták által repült gépek az egyik végében, az angolai légierő gépei a másikon. A gépek egy része földsáncokból emelt fedezékekben, a többi a kifutópályán volt tárolva. Két kubai zászlóalj, és az angolai hadsereg és légierő egységeinek sokasága biztosította Lubango-t és környékét, a reptér és a gépek biztonságáért pedig egy ejtőernyős század felelt. A területről az utolsó légi felvételek még 1975-re datálódtak, a SADF a Savannah Hadműveletének idejéből, a térképek pedig még régebbről, a hatvanas évekből maradtak, így egy ilyen érzékeny hadművelethez közel sem voltak elegendőek. A terv szerint a repülőgépek mindkét csoportját szabotálni kellett, így két kétfős csapatra volt szükség a kivitelezéshez. -ezidőtájt a SAAF már képes volt széleskörű éjszakai tevékenységre, így a csapatokat sötétedés után is ki tudták tenni közelebb a célponthoz (ezúttal az UNITA nem biztosította a területet).

Kubai MiG-23ML Angolában

Az 5.4 RC Ondangwa-ban felállította műveleti főhadiszállását, és a szokásos utolsó előkészületek után két Puma fedélzetén útnak indultak.Két hét alatt értek a reptér látótávolságába. Az akció előtti éjszakát végig menetelték egy alkalmas helyt keresvén nappalra. Hajnalban derült ki, hogy a terület sűrűn lakott, bár a légi felderítés fotói lakatlannak mutatták, elvétve sűrű bozótosokkal. A Reccé-k ismét hosszú napnak néztek elébe. Az első napsugaraknál Diedericksék megláttak egy helybélit, aki feléjük tartott. A falusi a felderítők mögött elterülő termőföldjére tartott, és egyenesen belesétált a másik csapatba. Egyértelmű lett, hogy a katonákat felfedezték, és ami még súlyosbította a helyzetet, hogy az ellenség előtt állt az egész nap, hogy üldözze őket. Emiatt a Reccé-k kivették a málhájukból a robbanóanyagot, aktiválták az időzítőket, és sürgősen elhagyták a terület, ami a gyors reagálásuknak köszönhetően minden probléma nélkül ment.

A második kísérlet

Diedericks biztos volt benne, hogy egy még kisebb csapat nagyobb eséllyel indulna, és erősen próbálta meggyőzni a feletteseit, hogy meg kell próbálni ismét a repülőgépek megsemmisítését. A terv végül elfogadásra került, így megkezdték a felkészülést az újabb akcióra. Diedericks mellé Koos Stadler és José da Costa (utóbbi fekete katona) került a küldetést végrehajtó csapatba. Stadler és Diedericks volt kijelölve arra, hogy a reptérre behatoljon, miközben José egy hátrébb található ponton várja őket. Kezdettől fogva úgy szólt a terv, hogy a reptéren tartózkodó gépek két csoportjából csak az egyikre fognak koncentrálni, és a hírszerzői jelentések alapján az angolai gépek jobban voltak őrizve, mint a kubaiak. A korábbi, sikertelen akció és a Menongue-i reptér bombázása riasztotta az ellenséget, így minden egyes gépet két-két katona őrzött. A hírszerzők szerint az őrök a gépek alatt szoktak aludni éjszakánként, de ez utóbbi információt a Reccé-k nem vették figyelembe, mert megerősítést nem kaptak rá.

Kubai katonák és egy MiG-23

Mivel a hadművelet, ha sikerrel jár, hatalmas előnyhöz juttatja a dél-afrikai erőket, a kommandósok a hoedspruit-t reptérre lettek átszállítva, hogy a művelet utolsó fázisát ott gyakorolják. A célpont a lehető legélethűbben volt szimulálva, még arra is figyeltek, hogy a Hold állása is ugyanaz legyen, mint az akció napján. Cheetah gépek voltak a MiG-23-asok dublőrei, és az őröket az 5.4 RC tagjai alkották.Több mint két hétig készültek fel minden eshetőségre, és a lopakodást is tökélyre emelték. A felszerelés kiválasztása is igen nagy gondossággal történt, a ruházat például többször is cserélve lett, míg a típusával és rejtő mintázatával teljes mértékben elégedettek lettek.A terv szerint a lehető legkevesebb szükséges felszerelés mellett a lehető legtöbb robbanóanyagot kellett magukkal vinniük. A fegyverzet 1-1 AK-47 gépkarabélyból állt, és mindenki vitt magával egy hangtompítós pisztolyt is. Különleges kialakítású hátizsákok lettek kialakítva, melyekből úgy is elérhetővé vált a fejenként 14db robbanótöltet, hogy nem kellett levenniük azokat. Maguk a töltetek fél kilósak voltak, és az elektronikus gyutacsnak a funkciói között volt olyan, ami a töltet eltávolításakor vagy megbolygatásakor léptek működésbe. A töltet nagy részben Torpex-ből állt, aminek magas alumíniumtartalma magas gyúlékonyságot eredményezett, így ezeket a vadászgépek szárnyaiban található üzemanyagtartályokra rögzítve pokoli hatást fejthettek ki, felrobbantva a közelben álló gépeket is. A megfelelő rögzítéshez speciális pillanatragasztót vittek magukkal.

A főpróbán néhány magas rangú felderítő tiszt a Különleges Erők Főhadiszállásáról vállalta, hogy eljátssza az őrök szerepét, míg Diedericks-ék végrehajtják a feladatot. A próba tökéletesen sikerült, jó eséllyel nézhettek a valós bevetés elé: a két Recce kivétel nélkül észrevétlenül közelítette meg a gépeket, gyakran az őröktől csak pár méterre elhaladva a csupasz kifutón. Ezek után elvégezték az utolsó simításokat az előkészületen, és áttelepültek Ondangwá-ba, ahol a támogató személyzet már két hete felállította a taktikai központot ahonnan az akciót irányítani fogják, és felkészült a hadműveletre. A hadműveletig hátralévő időt a felderítők a köztük és a helikopteres személyzet közti kapcsolat csiszolására használták. Akció előtt közös istentiszteletre került sor, beleértve a szentáldozást is. A repülés első szakasza Okongwati-ig tartott, ahol a gépeket feltöltötték, és vártak a naplementére. Amint a sötétség beállt, John Church parancsnok és személyzete az éjjellátóiknak köszönhetően biztos kézzel vezette a Pumákat át a kietlen völgyeken. A Reccé-knek ez új élmény volt, de bíztak a pilótákban, akikkel már korábban is dolgoztak együtt. Csak a kijelölt landolási zónán derült ki, hogy nincs hely azt kivitelezni, így a korábban begyakorolt, kötélen ereszkedéssel hagyták el a katonák a gépet. Eme mutatvány kicsit veszélyes volt, mivel mindez sziklás terepen történt, a vaksötétben. Szerencsére senki nem sérült meg, viszont az egyik speciális hátizsák tönkrement, ami problémássá tette a jövőben a töltetek szállítását. Végül Stadler egy kisebb hátizsákra váltott,  két társa pedig elosztotta egymás között a maradék ennivalót és vizet.

b-j.: André Diedericks, Koos Stadler, José da Costa

Ahogy a gépek hangja elhalt, a katonák elkezdtek keresni egy megfelelő rejtekhelyet a tartalék készletek és ellátmány elhelyezéséhez, majd a következő napot a készletek felhalmozására fordították. Az alattuk lévő völgyben volt egy kis falu, amit körültekintően megfigyeltek, hátha valaki a helyiek közülük megrémült a Pumák hangjától. Amint kiderült, hogy aggodalmuk alaptalan volt, felkészültek a menetelésre Lubango felé. Koos Stadler igen jó tájékozódó képességgel volt megáldva, így a többiek rábízták a vezetést. A csapat megállapodott, hogy a könnyebb utat választják, így nagyrészt utakon és ösvényeken haladtak, kiváltképp éjfél után. Ha esetleg valakibe beleszaladtak, akkor a lehető leggyorsabban megszakították a kapcsolatot, és sietve továbbálltak. A beszivárgás terv szerint ment, és egy hét múlva a reptér látótávolságba került. Ekkor a következő problémával találták magukat szemben: a helyi lakosság és a nagyszámú ellenséges katonák a környező növényzetet szinte teljesen kivágták tüzelőanyagnak, így nagyon nehezen találtak megfelelő megfigyelési pontot. A beszivárgás alatt kaptak egy rádióüzenetet is, hogy az ellenség tisztában van a jelenlétükkel, és riadóztatták a Lubango-ban állomásozó összes egységet. Alapos megfontolás után viszont a három recce úgy vélte, hogy mégsem vették őket észre, és nem hagytak hátra semmilyen nyomot. Miután az őskori légi fotók alapján sikerült elérniük azt a területet, ahol a végleges megfigyelő pontot szándékoztak felállítani, megkezdték a célterületre behatolás megtervezésének utolsó fázisát. Amivel szembesültek a helyszínen, az pont az ellenkezője volt annak, amit reméltek: néhány szórványos fán és gyér füves területen kívül szinte semmi aljnövényzet nem volt a célig, mivel mindent felhasználtak a környéken faszén gyártás miatt. A felderítők kihozták a legtöbbet, amit tudtak a helyzetből, és álcázták magukat, majd felkészültek a hosszú nappalra. Diedericks egy alacsony fa odvában helyezkedett el, míg a másik kettő annyira mozdulatlanul, amennyire lehetséges, lehasalt alatta. A közeli járművek és lakosság zaját hallva jól tudták, hogy nincsenek egyedül. Diedericks teleobjektívvel készített néhány felvételt a reptérről, de a következő percben észrevettek néhány feléjük közeledő helyi asszonyt, akik tűzifát gyűjteni voltak. Egyre közelebb értek hozzájuk, és végül egyikük észrevette José-t. Stadler annyira észrevétlen volt, hogy sem őt, sem Diederickset az odúban nem vették észre. Da Costa, aki hadnagyi FAPLA egyenruhát viselt, higgadtan szólt a nőhöz, aki viszont valamiért megrémült, és kiabálva elszaladt.  Miután a nők eltűntek a távolban, értélelték helyzetüket, és arra jutottak, hogy az asszony nem számított arrafelé katonára, és remélhetőleg nem idegenként azonosította a fekete katonát (José da Costa Angolából származott), mivel abban biztosak voltak, hogy a nő nem először találkozott katonákkal. Döntést hoztak, hogy arrébb kell vonuljanak, és egy alternatív helyről kell szemmel tartaniuk a környéket. Arról sem voltak illúzióik, hogy a nap további részében akár a lehető legkevesebbet is mozoghassanak, de a felderítők számára a mozdulatlan várakozás egyáltalán nem volt szokatlan. Ha esetleg mégis felfedezné őket az ellenség, akkor ezerszer begyakorolt technikáik voltak az elszakadásra, de a fegyverzetük szánalmasan kevésnek bizonyulhat, ha a FAPLA beveti ellenük a nehezebb fegyvereit.

A Reccé-k tájékoztatták a főhadiszállásukat a helyzetről, és arról is, hogy egy nappal korábban, még aznap éjszaka behatolnak a reptérre, mivel minél tovább maradnak a területen, annál nagyobb a lebukás kockázata. Korábbi tapasztalatikból tudták, hogy péntek lévén az őrszemek kevésbé figyelmesek, mert a hétvégi partik ekkor kezdődnek. Diedericks Stadlerrel az oldalán nagyobb kockázatot is mert vállalni, ezeket indulás előtt, délután át is beszélték hármasban. A nagyobb veszély vállalására azért is szükség volt, mert nem maradhattak a területen egy éjszakánál tovább. A kezdeményezés az ő oldalukon volt, mivel az angolaiak csak hatalmas mázlival fedezhették volna fel őket, nappal pedig már a reptértől messzire lesznek, ha minden jól alakul. Előző akcióik során azt is megtudták, hogy a frontvonaltól ennyire távol az ellenséges katonák nem csőre töltött fegyverrel járőröznek, így az első lövést ők adhatják le. Sőt, abban is meglehetősen biztosak voltak, hogy ha egy angolai katona véletlen mégis beléjük botlana éjszaka, első dolga nem az lesz, hogy csőre töltse fegyverét, és lőjön, mert akár saját bajtársa is lehetne, akivel összefutott. Mindenesetre nagyon fontos volt, hogy minden esetleges kérdésre válaszoljanak, akár van értelme, akár nincs, és a részeg katona eljátszása is jó választás lehet, mivel ilyenek gyakran előfordultak éjszakánként a katonai objektumok környékén. Az aranyszabály az volt, hogy a lehető leggyorsabban el kell távolodni az ellenségtől, és a személyes kontaktot mindenképp kerülni kell, mivel álcázás miatt kesztyűt viseltek, és kézfogásnál ebből könnyen adódhattak volna gondok.

Naplementekor elindultak, és az utolsó napsugaraknál a lehető legtávolabb kerültek a hegytől, ahol addig megbújtak. Mivel ösvényeket használtak, jól haladtak, és amikor a sötétség leszállt, egy barázdában bújtak meg, közel egy nagyobb ellenséges csoportosuláshoz. Fesztiválhangulatról árulkodó zenefoszlányokat hallottak, és megelégedve a helyzettel egy vasútvonalon haladtak tovább, mivel ezzel értékes időt takarítottak meg, amit a célterületen használhatnak majd fel. Ekkor belebotlottak pár katonába, de Stadler elmotyogott pár összefüggéstelen szót, és gyorsan továbbmentek. Amikor elérték a területet körbeölelő kerítést, kis ideig megfigyelést tartottak, hátha észrevesznek valami ismétlődést a járőrök útvonalában, de csak egyetlenegy őrjárat haladt el előttük. Ezen felbuzdulva Stadler vágott egy lyukat a kerítés aljába, és a két recce végre bejutott a reptérre. A kifutópálya és földsáncfedezékek helyzetéből kiindulva pontosan tudták, hol vannak, é elindultak a legközelebbi fedezék felé. Teljes csöndben haladtak, figyelve minden árulkodó neszre. Nagyobb zajt hallottak egy tőlük nem messze lévő raktárépületből, ezért közelebb mentek, és megbújtak a kifutó mellett lévő alacsony fűben. A sötétben nem sokkal maguk előtt felismerték egy MiG-21-es sziluettjét. Diedericks biztosított, amíg Stadler elővett egy töltetet a zsákjából. Ekkor egy közeledő járművet hallottak, ami a reptér kerítése mellett körbefutó úton haladt, és keresőlámpával világítva vizsgálta a környéket. Stadler jelezte hogy készen áll az első töltet elhelyezésére, ezért kúszva megindultak a MiG-21-es felé. Épp felálltak volna, hogy elhelyezzék a robbanóanyagot, amikor egy őrszem megszólította őket, aki a gép alatt tartózkodott, majd két AK-47-es csőre töltésének hangja csattant. Stadler motyogott valamit, mintha részeg lenne, megfordult, majd legörnyedt a közeli füves területen. A két őrszem hallhatóan nem volt biztos abban, hogy mi történt, mivel tanakodni kezdtek. A két felderítő kicsit hátrébb húzódott megbeszélni a folytatást. A visszavonulás mellett döntöttek, mert hamarosan várható volt, hogy a két őr riadóztatni fogja ja a társaikat. Stadler nyílegyenesen a kerítésbe vágott lyukhoz vezette kettejüket, és miután a kerítésen kívül voltak, kicsit kivártak, és füleltek, hogy mi történik a reptéren. Ezután ismét a vasútvonalon -ami jótékonyan elfedte nyomaikat- tartottak visszafelé a hegyhez.

A kora reggeli órákban visszatérvén a hegyhez, találkoztak da Costá-val, és folytatták útjukat napkeltéig, amikor rejtekhelyet készítettek a nappali órákra. Naplemente után haladtak tovább a kiemelési pont felé, és mivel kevés súlyt cipeltek, hat kilométert tudtak megtenni éjszakánként. Pár nap alatt elérték a landolási zónát, és várták a helikoptereket. Visszaérkezéskor a főhadiszállásra történt egy sajnálatos baleset, egy társuk, aki az egyik helikopteren jött eléjük, rosszul mérte fel a helikopter sebességét, és mikor kiszállt a gépből, a helikopter kereke alá került. Sürgősségi műtétet kellett rajta végrehajtani, majd Pretoriába szállították, a hadi kórházba. Pár hónap múlva a felderítő felépült, és visszatért az egységhez.

Stratégiai szempontból az Abduct hadművelet nem volt sikeres, a résztvevők mégis elégedettek voltak azzal, amit végbevittek, mert minden tőlük telhetőt megtettek, és nem mellesleg végleg bebizonyították,  hogy a kis csapatos felderítők mire képesek.

Stadler és Diedericks (megj.: Stadler a magyar gyártmányú
AMD-65-ös gépkarabélyt tartja a kezében.)

Da Costa és Diedericks

A történet André Diedericks ezredes (HCS, HC, SM, MMM) Journey without boundaries c. önéletrajzi könyvén alapul.